A Nap, a Hold és a sötétség

Kérdések ezrei cikáznak most a fejemben amiket nem merek feltenni, mert félek, hogy örökre elveszítek miatta egy számomra nagyon fontos embert. Csak várj... Egy nap összeszedem az összes bátorságom. Kiállok eléd és elmondom szemtől szembe : SZERETLEK! De mind hiába, tudom rég. Létem örök magányra ítélt szomorú sötétség mely csillogónak tűnik talán, de ha mélyen belenézel csak kopár kietlen vidék lesz és semmi más... A lelkem mélyen tátongó mindent elpusztító űr, mit csókod heves, mindent elsöprő forgószele hagyott maga után. Csak várj... Egy nap majd, mikor nem bírom már tovább és a pohár is túlcsordul, az utolsó csepp után is, VIGYÁZZ! Majd ha egyszer megtudod az igazságot hogy fogsz vajon rám gondolni? Én voltam az örök remény, most a két lábon járó reményvesztett kopár sivatag. Én, ki örökké csak mosolyogtam és ontottam a jó kedvet e világra vajon fogok-e majd könnyes arccal rádnézni és sírni az emlékeken? A napfény kell... A sötétségből csak az rángathat elő. De mit ér egy csepp napfény a bennem tomboló sűrű sötétség ellen? Én mohón az egész Napot akarom! Közel magamhoz, hogy beragyogjon, hogy újra ragyoghassak mint régen, hogy ne faljon fel a sötétség még teljesen. A Nap, mely gyönyörű és fényes, halandó számára megérinthetetlen Te vagy nekem, kit el nem érhetek, ki beragyog, kitől szebb az élet, kitől örökké eltűnne a sötétség. De te nem maradsz... Sötét, kopár, bús lelkem egyedül marad, a Nap nem ragyog rám többé... Vigyázz, én egyetlen drága gyönyörű fényforrásom! A Hold a fényedet akarja... Csak tükrözi csupán, de ellopni készül azt. Ravaszul játszik veled, és mikor bedőlsz a játszmának már nem csak egy csepp napfényt csen majd; galád módon ellopja az egészet... Ha hagyod magad becsapni nem mosolyogsz majd többet melegen és hozol jókedvet a világra... De ne félj! Ha sötét lelkem végleg koporsóba vágyik majd, akkor is visszaszerzem a gyönyörű ragyogásod! És ha valaha haszontalannak is érzed magad csak gondolkodj mi lenne a világgal a te gyönyörű fényed nélkül... Ó drága Nap, ne szomorkodj hát! Feledd el a Holdat, oldd fel lelkem lakatát! Nem kell nékem sok belőled, csak egy kis fénysugarat kérek, mi szívem sötét lakatát feloldja, és meglásd, azt a kis fénysugarat többszörösen kapod majd tőlem vissza. Ugyan miért kéne az a hazug Hold, ki maga ragyogni nem képes? Neki adod a fényed? És akkor majd mi lesz veled? Reményt vesztve sötét szívvel jársz tovább az utadon, s bármit mondanak annyit mondasz mindenre, hogy feladom? Ez a helyes? Ebben hiszel? Mert én hiszek benned... Bárki bármit mondjon is neked jobbnak kell lenned! És most én ki ragyogni még nem képes, búcsút mondok drága Nap, tudom, ezt már lekéstem. A fényed már rég a Holdé, hisz szereted őt nem igaz? Én a hatalmas égen keresek majd csillagokat... Ragyognak azok is , bár nem olyan szépek... Nem is fogok egyet se majd úgy szeretni, mint téged...