Alkotás

Egy gondolat, egy hirtelen jött, egyszerű gondolat indítja útjára, és a tehetség söpri el lavinaként a sikert. Egy gondolat, mi sok mindent megváltoztathat. Egy, melyből novella, könyv, festmény, szobor, zene készíthető. Műalkotás, egytől egyik mind értékes mondanivalót tár elénk. Az én alkotásaim így látnak napvilágot:
Egy halk, ismerős dallam, egy deja vu érzés, egy a semmiből jött gondolat. Egyik gondolat vonja magával a másodikat, majd a harmadikat és még ki tudja mennyit. A sok gondolat kergetőzik a fejemben és lassan kissé összerendeződik. A kósza gondolataim addig nem hagynak nyugodni amíg ki nem írom őket magamból így hát az internetbe merülök egy időre. Kósza gondolataim rendbe szedem, élvezem az éber álmodozást. Elmerülök a gondolataim tengerében és hagyom, hogy az ár magával sodorjon. Minden egyes gondolat egy-egy hullámként simogatja az arcomat. Minden szó, minden betű sokat jelent. Fekete körmeim kopognak a billentyűkön, miközben bőszen írom a soraimat. Pár kósza dallam a fülembe mászik, ezzel inspirálva engem a továbbiakra. Élvezem ahogyan elveszek a saját elképzelt világomban. Egy pillanatra mindenről megfeledkezek. Csak én vagyok és a billentyűk, teljes szinkronban. A körmöm néha kissé hangosabban koppan a billentyűn ezzel fél pillanatra kirángatva engem a álomvilágból. Ez határozottan nem tetszik! Azonnal visszatérek a gondolataimhoz és már meg is feledkeztem a való világ bajairól, megint csak én vagyok a gondolataimmal. Kergetőzök a gondolataimmal, míg próbálom elkapni őket, hogy el ne szaladjanak míg én le próbálom írni őket, ezért egyre gyorsabban és gyorsabban kezdem gépelni a sorokat. Minden mondattal egyre jobban belemerülök az írásba és úgy érzem képtelenség abbahagyni. Ez az én függőségem, ezt nem veheti el tőlem senki. A billentyűk egyre halkabbak. Egyre kevesebb szavam maradt, érzem, hogy vissza kell térnem a valóságba bármennyire is fáj... Lassan begépelem az utolsó soraimat és elégedetten vizslatom alkotásomat a képernyőn. Talán lehetne művészibb, mesteribb, érettebb, de jobb nem, hiszen szívem-lelkem beleadtam. Büszkeségem megosztom a világgal, hogy mindenki láthassa, hogy lássák amit én alkottam, hogy ösztönözzem őket az alkotásra.

A Nap, a Hold és a sötétség

Kérdések ezrei cikáznak most a fejemben amiket nem merek feltenni, mert félek, hogy örökre elveszítek miatta egy számomra nagyon fontos embert. Csak várj... Egy nap összeszedem az összes bátorságom. Kiállok eléd és elmondom szemtől szembe : SZERETLEK! De mind hiába, tudom rég. Létem örök magányra ítélt szomorú sötétség mely csillogónak tűnik talán, de ha mélyen belenézel csak kopár kietlen vidék lesz és semmi más... A lelkem mélyen tátongó mindent elpusztító űr, mit csókod heves, mindent elsöprő forgószele hagyott maga után. Csak várj... Egy nap majd, mikor nem bírom már tovább és a pohár is túlcsordul, az utolsó csepp után is, VIGYÁZZ! Majd ha egyszer megtudod az igazságot hogy fogsz vajon rám gondolni? Én voltam az örök remény, most a két lábon járó reményvesztett kopár sivatag. Én, ki örökké csak mosolyogtam és ontottam a jó kedvet e világra vajon fogok-e majd könnyes arccal rádnézni és sírni az emlékeken? A napfény kell... A sötétségből csak az rángathat elő. De mit ér egy csepp napfény a bennem tomboló sűrű sötétség ellen? Én mohón az egész Napot akarom! Közel magamhoz, hogy beragyogjon, hogy újra ragyoghassak mint régen, hogy ne faljon fel a sötétség még teljesen. A Nap, mely gyönyörű és fényes, halandó számára megérinthetetlen Te vagy nekem, kit el nem érhetek, ki beragyog, kitől szebb az élet, kitől örökké eltűnne a sötétség. De te nem maradsz... Sötét, kopár, bús lelkem egyedül marad, a Nap nem ragyog rám többé... Vigyázz, én egyetlen drága gyönyörű fényforrásom! A Hold a fényedet akarja... Csak tükrözi csupán, de ellopni készül azt. Ravaszul játszik veled, és mikor bedőlsz a játszmának már nem csak egy csepp napfényt csen majd; galád módon ellopja az egészet... Ha hagyod magad becsapni nem mosolyogsz majd többet melegen és hozol jókedvet a világra... De ne félj! Ha sötét lelkem végleg koporsóba vágyik majd, akkor is visszaszerzem a gyönyörű ragyogásod! És ha valaha haszontalannak is érzed magad csak gondolkodj mi lenne a világgal a te gyönyörű fényed nélkül... Ó drága Nap, ne szomorkodj hát! Feledd el a Holdat, oldd fel lelkem lakatát! Nem kell nékem sok belőled, csak egy kis fénysugarat kérek, mi szívem sötét lakatát feloldja, és meglásd, azt a kis fénysugarat többszörösen kapod majd tőlem vissza. Ugyan miért kéne az a hazug Hold, ki maga ragyogni nem képes? Neki adod a fényed? És akkor majd mi lesz veled? Reményt vesztve sötét szívvel jársz tovább az utadon, s bármit mondanak annyit mondasz mindenre, hogy feladom? Ez a helyes? Ebben hiszel? Mert én hiszek benned... Bárki bármit mondjon is neked jobbnak kell lenned! És most én ki ragyogni még nem képes, búcsút mondok drága Nap, tudom, ezt már lekéstem. A fényed már rég a Holdé, hisz szereted őt nem igaz? Én a hatalmas égen keresek majd csillagokat... Ragyognak azok is , bár nem olyan szépek... Nem is fogok egyet se majd úgy szeretni, mint téged...

Mielőtt mennél...

Annyi mindent kéne mondanom mielőtt mennél...
És sajnos lehetetlen téged lebeszélni arról hogy menjél...
De ha egyszer így összezavarsz a beszéd sem a régi már...
És ha velem vagy a szívem is gyorsabban kalapál...
Sokszor gondolok arra, vajon miben lehetnék jobb...
Hogy neked megfeleljek ahhoz nem kell más csak mondd...
Mondd milyen is legyek, mit szeretnél igazán?
Legyek mindig melletted vagy adjak időt talán?
Biztos lábon állunk vagy csak össze-vissza hanyatlunk?
S ha így van, mi lesz majd mitől biztos lábon állhatunk?
Vajon lesz-e valaki, aki tönkre tesz majd mindent?
És ha jön ő vajon mit kell majd hogy higgyek?
Egy lány, kivel én nem vehetem fel a versenyt,
Te vajon majd őt választod és én akkor többé nem kellek?
Annyi mindent szeretnék tudni mielőtt mennél...
Nem is kell olyan sok, csak egy kicsit többet ennél...
Annyi mindent szeretnék személyesen elmondani,
De félek attól, hogy te nem akarod hallani...
Félek miattam te is rossz útra térnél ,
Vagy ha nem is, az egész helyzetet megelégelnéd.
Egyetlen szó... Még egy utolsó...
Csak néznek utánad a távolból.
De nem! Ennek nem kell így lennie!
Én hiszek benned és ha te is hiszel bennem,
Képesek vagyunk bármire amit szeretnénk.
Miénk lehet a hold, a csillagos ég...
Annyi mindent kéne még elmondanom...
Mielőtt elmész... És véget ér a szép álom...
Elmondom hát, nem félek már kimondani!
Veled minden perc ajándék, mit néha félék kibontani...
Hisz olyan gyorsan elillan, mintha ott se lett volna,
És csak várjuk, várjuk a következőt, hogy halkan azt mondja:
Nem kell ide más, nem kell ide semmi...
Te szeretsz engem, s nekem elég ennyi...
Annyi mindent kéne elmondanom mielőtt mennél...
De sajnos nem tudom jobban elmondani ennél.